A harmadik út

(válasz Allének)

Gyermekvállalási szempontból minden nő előtt háromféle életpálya rajzolódik ki. Születik saját gyermeke, letesz a (további) gyermekvállalási szándékáról, vagy örökbefogad egy idegen babát.* A sorrendiség a saját jelenlegi preferenciáimat is elárulja.

Nyilván elfogult vagyok a saját státusommal szemben, amikor úgy vélem, hogy meddőként a legnehezebb választani a fenti életutak között. Először is valamikor eljut oda az ember, hogy végig kell gondolnia, meddig hajlandó elmenni a saját gyermek ügyében. Nekem valahogy nem rokonszenves az a nézet, hogy MINDENT tegyünk meg a teherbeesés érdekében. Nem ellenzem a mesterséges megtermékenyítési módszereket, ám (szintén jelenleg) úgy gondolom, hogy legeslegkésőbb az ötödik** sikertelen lombik tájékán érdemes más fordulatot adnunk életünknek. Persze erről is megoszlanak a vélemények, széles a szórás a meddőségi orvoshoz sem forduló, és a tizenikszedik lombikra is vállalkozó nők között. A lényeg, hogy senki dolgába nem kell beleugatni kívülről.

Aztán, ha már tudja az illető hölgy, hogy saját jogon nem lesz gyermeke, el kell döntenie, hogy gyermek nélkül, vagy idegen gyermekkel éli majd le az életét. Az igazat megvallva itt még messze nem járok, csak egy pár felvetődő gondolatom van a témában.
Először is nem árt tisztába kerülnünk vele, hogy miért akarunk örökbefogadni. Mert mindenkinek van gyereke, csak nekünk nincs? Mert hátha ez eltereli a figyelmet a teherbeesésről, és akkor majd sikerül? Sajnáljuk szegény, szülő nélkül nevelkedő emberpalántákat? Esetleg annyira szeretnénk egy babát (vagy akár nagyobb gyereket), hogy akár egy idegenét is felneveljük? Szerintem maximum az utolsó kettő, de inkább csak az utolsó indok elfogadható.

Jön a következő gondolkozási lépcsőfok: ha örökbefogadunk egy babát, kielégítjük-e vele gyermek utáni vágyunkat? Nem fogjuk-e úgy érezni, hogy a mi kapcsolatunk csak halvány mása egy valódi anya-gyermek-kapcsolatnak? El tudjuk-e fogadni százszázalékosan, hogy kimarad életünkből a terhesség, szülés, a vele járó érzelmi és hormonális változásokkal együtt? Negatív válaszok esetén rágódjunk még picit a problémán. Én egyelőre itt maradok ki végképp a dobásból.

Ha még most is úgy érezzük, hogy gyerek KELL, de mindenáron, ideje partnerünkkel is alaposan elbeszélgetnünk a témáról. Az esetek nagyobb részében a férfiak azok, akik mereven elzárkóznak az örökbefogadás gondolatától.*** Milyen módon tudjuk kezelni ezt az elzárkózást? Ha viszonylag könnyen megy, semmi gond. Ám, ha jó alaposan meg kell "dolgoznunk" párunkat az ügy érdekében, akkor is biztosan vagyunk benne, hogy boldog család leszünk az örökbebabával?

Ha mindketten megingathatatlanok vagyunk, itt már talán el is indulhat a procedúra. A technikai részleteket nem ismerem, és azt hiszem, nem is fogom megismerni. Bár néhányszor már eljátszottam az örökbefogadás gondolatával, néhányszor rá is pörögtem egy kicsit, józanul mindig arra jutottam, hogy nem elég erős bennem a gyerek utáni vágy hozzá.**** (Tudjátok, ez az, amivel vádolni is szoktam magam, hogy biztos ezért is nem esek teherbe.) És mivel eddig ahányszor szóbahoztam ezt a kérdést, F. elég mereven elzárkózott tőle, úgy gondolom, még sokmindennek kell történnie ahhoz, hogy valóban megalapozottan nyúljak ismét ehhez a kérdéshez.





*Ez a felosztás napjaink nukleáris családmodelljére vonatkozik. Voltak olyan időszakok a történelem folyamán, és a történelem előtti időkben pláne, amikor a három kategória nem különült el ilyen élesen egymástól. Gondolhatunk itt akár az ősközösségi kommunákra, ahol a nagycsaládok közösen gondozták akár utódaikat, az apácák által működtetett leányneveldékre, vagy a "segítő vénkisasszony nagynéni" sztereotípiájára.
**Nem hasra ütöttem, hanem az egy lombik egyenlő 20-25%-os esély elvéből indultam ki.
***Ez szintén érdekes téma, csakhogy nem érzem úgy, hogy van elég tudásom és képzettségem a kivesézéséhez.
****Vagyis nagyon szeretném, ha lenne, sokat olvasok róla, és készülök rá, és néha sírok miatta, és vágyakozom és így tovább, de úgy érzem, inkább elfogadom, amit dob a gép, mint hogy erőszakot tegyek a saját sorsomon. Vagy hogy mondjam. Majd egyszer megpróbálom megfogalmazni.