2010. augusztus 24., kedd

Ügyelet 2.

Tulajdonképpen minden a múlt héten kedden kezdődött. Ráálltam a mérlegre, és 62 kilót mutatott. Aztán pénteken megint ráálltam, és akkor már 66-ot. Pár órával később 68-at. Ezen egész nap jól elszórakoztunk, legott el is döntöttem, hogy szükségem van még egy kismama-nadrágra az őszre, kicsit gyakrabban nézegettem magam a tükörben, aztán este nyolc körül csak elkezdtem utánaolvasni a hirtelen terhességi hízásnak.

Negyed kilencre meglehetős alapismeretekre tettem szert terhességi toxémia ügyében. A biztonság kedvéért fel is hívtam egy védőnő barátnőmet, aki megnyugtatott, hogy csak pihentessem a lábam, igyak még többet, és nem lesz itt semmi baj. Aztán fél kilenckor visszahívott, hogy szintén csak a biztonság kedvéért rácsörgött egy tapasztaltabb kollégájára, azért ugorjunk már ki az ügyeletre, nézzenek rám.

Átverekedtük magunkat a karneváli meneten, majd negyed tízkor már nyomtam is a "Szülőszoba" feliratú csengőt a Klinikán, mert az én terhességi koromban ez a helyes eljárás. Egy mord hölgyemény először nekem ugrott, hogyha reggelre híztam, akkor miért este jövök ki, ránézésre közölte, hogy nem vagyok toxémiás, majd vérnyomást mért és vizeletadásra szólított fel, s míg vártam az ingerre (miért gondolja azt minden eüs, hogy bárki, bármikor képes parancsra pisilni?), életem legfájdalmasabb nőgyógyászati vizsgálatának tanúja, a hallgató, aki azóta orvos, felvette adataimat.

A kristálytiszta pisi után NST-re kapcsoltak, F.-et pedig hazazavarták a poggyászomért. A gép enyhe összehúzódásokat mutatott, amin szerintem senki nem lepődik meg, aki korzózott már végig a debreceni Piac utcán augusztus 20-án este, enyhén stresszes állapotban, mindenesetre engem előbb kiröhögtek a napi 250 mg magnéziumommal*, aztán infúzióra kötöttek, és megfenyegettek, hogy ebből koraszülés lesz. A tüdőérlelő beadásánál például már kifejezetten ideges voltam. Többszöri érdeklődésemre annyit árultak el róla, hogy ígyis-úgyis megkapom, mert ez a protokoll szerinti eljárás, nyughassak már, hosszú lenne elmagyarázni, hogyan is hat, és ha akadékoskodom, akkor szerezzek gyorsan két tanút, és tagadjam meg a kezelést, de ezt nem javasolják, mert az egyénieskedésből csak a probléma van mindig.

Végülis amíg lement az infúzió, beható ismereteket szereztem a vajúdóról (oda tettek), aztán hajnali négyre már le is kerültem osztályra, mert állapotom nem igényelt további állandó megfigyelést. Kihasználva a váratlan, viszonylagos szabadság perceit, el is ugrottam mosdóba, ami egy vidéki vasúti resti mosdójának minden kellékével, plusz vérváladékkal volt felszerelve, majd összeomolva álomba zuhantam.

A szombati és vasárnapi nap folyamán orvosilag semmi érdekes történt velem, ellenben számos vonatkozó tapasztalattal lettem gazdagabb. A hétvége nagy részét alvással és újszülöttek bámulásával töltöttem.

Hétfő reggel, miután már a legtájékozatlanabb takarítőnő is tudta, hogy én vagyok az az idióta, aki négy kiló hízással bejött ügyeletre, túlestem egyik vizsgálatomon, a toxémiás panelen, ami egy darab vérvételt jelentett. A délutáni vizit óta ünnepi hangulatban vártam a másik vizsgálatomat, a mai, körülbelül ötperces flowmetriát, ami a magzat és a lepény áramlását nézi, s aminek kapcsán megígérték, hogy további mintaszerű értékek esetén ma délután haza is engednek. Pedig már egészen jól adaptálódtam a viszonyokhoz, hogy mást ne mondjak, 30 másodperc alatt profin sterilizálok bármilyen vécét, sőt az éjszaka közepén reflexből hajtogatok ülőkét.

Erre ma éppen nem túl fejedelmi reggelimet fogyasztottam, mikoris odaböffentették, hogy ma már semmiképpen nem engednek el, mert nem találják az ápolási lapomat, és különben is, legalább öt napot bent kell töltenem, hogy fizessen a TB. Úgyhogy a flow után saját felelősségemre hagytam el az intézményt, egy kedves szülésznő diszkréten azt a tanácsot adta, hogy legközelebb csak akkor menjek be, ha erősen görcsölnék, vagy élénkpiros vérzésem lenne, egyéb esetben nem indokolt, és még van három hónapom ugye, hogy tájékozódjam a Kenézy szülészetéről is... Ja, a flow olyan, mint egy sima ultrahang, csak mást néznek rajta, sajnos én nem is láttam egy villanásra sem Lenkét.


*És azóta sem tudom, hogy ez akkor most sok, vagy kevés?

2010. augusztus 17., kedd

Régmúlt fürge testem

Na ez az, fáradok. Eleinte még örül az ember, hogy jelez a szervezete, és lassabban kell mennie utcán. Kéjesen tipegtem hetekig, aztán egyszerre elkezdett zavarni, hogy plusz 30%-ot rá kell számolnom az megtett táv idejére, és hogy egy mégoly rövid sprint* után is bő ötpercecskét kell pihegnem a legközelebbi padon. Ráadásul folyton rosszul lövöm be a teherbírásomat is: hányszor, de hányszor előfordult már, hogy F. elé sétálva a munkahelyére szégyenszemre villamosra kellett szállnom, hogy ne is említsem az esti nehezen kikönyörögött sétákat, mikoris vert seregként kullogtunk haza negyedórával később. Szintén fájdalmas emlék egy-egy bevásárlás a zöldségesnél, amikoris a második lépcsőfordulóban támaszkodtam meg lihegve és átkozódva, hogy "soha többé!".

Nézzük akkor a statikusabb tevékenységeket. Kitakarítani a konyhát és összeütni az ebédet nem egy nagy kunszt, gondolhatjátok. Nadebár, ha már elkezdjük végigtörölgetni a csempét, akkor menten eszünkbe jut, hogy terheseknek nem szabad ablakot mosniuk, amivel könnyen meg is tudtam barátkozni amúgy, hiszen a széles karmozdulatok valahogy pont olyan módon terhelik a hasizmot, ami koraszülést okozhat, vagy valami ilyesmi. És akkor pár percig tűnödünk, hogy vajon honnan tudja a testünk, hogy mi most ablakot mosunk a széles mozdulatokkal, vagy csak csempét törlünk le, és máris jöhet szegény F. befejezni a javát. A bútorok átviaszozása ugyanezt a problémát veti fel.

Kicsit leülünk, de akkor már nyomódunk a hasunk, meg a szemérmünk, meg egyáltalán, egyedül oldalt feküdni jó, és ugye még el se kezdtük az ebédet.

Nem is fogjuk egy darabig. Ahogy ledőlök, ellenállhatatlan kényszert érzek egy kis szunyókálásra**, okos macskám már ahogy meglát egy könyvvel az ágy felé indulni, egyből ásítozva nyúlik el mellettem. Még az a szerencse, hogy annyiszor lehetek bármennyi ideig lusta, ahányszor csak akarok. Legfeljebb nem eszünk aznap.


*Értsd normál tempó.
**Sajnos ez nem zárja ki, hogy teljes éjeken át forgolódjak álmatlanul.

(25+5 hetes)

2010. augusztus 16., hétfő

Kiságy matraccal 1.

Abban már az elején biztos voltam, hogy nem csinálok semmi faksznit a kiságyból. Egyszerűen férjen el, legyen pelenkázója, és készüljön fenyőből, mert nálunk itthon szinte minden fenyő.

Aztán még jóval a teherbeesésem előtt kiderült, hogy pelekázós, más néven kombi kiságyat nem nagyon gyártanak fenyőből. Vannak nagyon szép fenyő ágyikók, nagyon szép pelenkázókomódok, tetszenek is, de sajnos túl nagyok a mi gyerekszobánkba. Sebaj, majd nézek a vaterán egyedileg készítetett használtat! Találtam is, februárban, mikor magzatom még zigóta sem volt, azóta viszont egyetlen egy megfelelő pelenkázó ágy sem bukkant fel széles e világon a magyar weben. Tudom, mert naponta néztem, a hirdetési oldalak legszélesebb spektrumán.

Persze nem akarom eltitkolni, hogy találtam egy direkt fenyő kombikra szakosodott gyártót. Szállítással alig 100 ezerért meglenne az átalakíthatós kiságy, amivel csak két problémánk akadt: csúnya (ennyiért legalább legyen szép), plusz úgyse alakítanánk át. A kisággyal szemben annyi igényünk van, hogy csecsemőnknek, majd tipegőnknek megfelelő alvóhelyet biztosítson, hogy aztán a gyerek 2-3 éves korában nyugodtan elajándékozzuk vagy kidobjuk, s óvodába készülő sarjunkat komoly, valódi bútorral ajándékozzuk meg.

Hát akkor csináltassunk mi egy ágyat! Lassan szivárogtak be életünkbe az asztalosok és árajánlatok, a 180 ezres görcsmentes biofenyőtől egészen a 30-ért vállaltig, aminek reménybeli készítője még nem csinált bababútort és többszöri megbeszélés után sem értette a feletébb alapszintű elvárásainkat. És akkor megláttam egy bényei pelenkázókomódot, 27 ezerért, fenyőből, mindössze 60 centi szélességben. Azt már a hülye is ki tudja számolni, hogy 60+120 (egy átlag rácsoságy hossza) egyenlő 180, vagyis bőven elfér a 205 centis falunk mellett.

Komód színrelép, asztalosok balra el. Gondos méregetés után kisült, hogy a komód lapja alá egy maximum 83 centi magas kiságy fér be, és innen már gyerekjáték volt felkutatni az Ikea 80 centis alap-ágyát. Amiből ÚJ kell, mert ha már ilyen olcsó, meg egyszerű, meg egyáltalán, akkor legalább új legyen.

Kitartó zsarolásom kérlelésem és egyre vadabb ötleteim után, melyek között szerepelt IC, BKV és telekocsi egyaránt, F. elintézte az ikeás kiruccanást (nincs autónk), végülis úgyis tetszettek a babatextiljeik is. És szombat este békésen összesimult egymással a babaágy és a komód, és nem is maradt más dolgunk vasárnapra, mint asztalost keresni, aki lelakkozza az ágyat. Mert azt beláthatja F., hogy nem töltheti kislányunk meghatározó első éveit kezeletlen ágyban, és azt is beláthatja, hogy ő nem tud annyira szépen lakkozni, meg olajozni, mint egy profi, sőt azt is beláthatja, hogy már alig 14 hetünk van mindent elintézni, szóval sürget az idő.

Úgy néz ki, holnap elviszi az asztalos az ágyat, mi meg indulunk matracot nézni.

ui. tudom, hogy a Sniglar nem fenyő, hanem bükk, de ezt hívom kompromisszumnak. És kérek mindenkit, ne linkeljen be szebbnél szebb fenyő kombiágyakat, nem akarom magam utólag pancsernak érezni.

2010. augusztus 15., vasárnap

Én, a Nyúl

Én, aki nem is olyan régen még 160-nal motoroztam át ittas sofőrrel a piroson, aki kétes elemekkel kétes időpontokban kétes helyekre vonultam kétes dolgokat művelni, aki körbenézés nélkül mentem át autóutakon, és még rengeteg más vakmerő és felelőtlen cselekedetem is volt, mostanra rettegve utazom autópályán, páni félelem fog el lépcsőkön, pláne lefelé, és nedves fürdőkádból való kimászás közben, szorongva megyek végig a sötét utcákon, mégha csak negyed kilenc van is, nagy ívben kerülöm a kocsmákat és gyomorgörcsöt kapok a részegektől, sőt átmegyek a túloldalra, ha hangoskodó fiatalokat látok.

Vagy egy ismeretlen, vonzó, és átütő erejű pszichiátriai megbetegedés tüneteit észlelem, vagy körvonalazódik bennem a gyermekágyas tigris óvatossága.

(Fotó: http://kutyakrol.mindenkilapja.hu/html/18617224/render/ragcsalok-tartasa)

2010. augusztus 11., szerda

A második trimeszter végefelé...

Hihetetlen, hogy valamikor élőben láttad a "fazonod".

Vannak otthonra normál ruháid, és kimenősnek csinos terhesruháid.

Élvezed a megrökönyödött pillantásokat, ha sört iszol. Pláne, ha alkoholosat.

Reflexből vágod, mit nem lehet megenned/beszedned.

Profin pisilsz üvegbe.

Boldog vagy, ha nem a babáról kell beszélgetned.

Még boldogabb vagy, ha a babáról kell beszélgetned.

Kezd raktárhoz hasonlítani a lakásod a lecsupaszított, száradó falak és a nagy kartondobozok miatt. 

Viszont összehaverkodtál a csomaghordó postással.

Szeretsz dicsekedni a hízásoddal.

Nem tudsz annyira undok lenni, hogy komolyan megsértődjenek.

Elfelejtetted, milyen érzés merevítős melltartót hordani.

Ha kell, ha nem, háromóránként eszel.

Te lettél a környékbeli öreg nénik kedvence.

Villogó zöldnél nem rohanni kezdesz, hanem örülsz, hogy megpihenhetsz a zebra szélén.

2010. augusztus 4., szerda

Heti helyzet

Nem is tudom, mikor írtam utoljára magamról, aminek az a legfőbb magyarázata, hogy terhességi fronton semmi, de semmi érdekes nem történik velem. A hasam már elég régen látható ahhoz, hogy ne nyújtson újdonságot, ám ahhoz még messze kicsi, hogy rangos mindenórásnak nézzek ki. Nem vizesedem, nincs extrém étvágyam, nem vagyok aluszékony, bírok járkálni, és a rövidülő topjaimon kívül sokszor egész nap semmi nem emlékeztet a kisbabára, ha az állandóan körülötte forgó gondolataimat és az egyre megbízhatóbb rugdosódást leszámítjuk, de erről majd lentebb.

Egy hete, hogy túlvagyok a mitikus cukorterheléses vizsgálaton. Nem féltem tőle annyira, mint sok kismama szokott, hiszen már voltam ilyenen korábban is, de mostantól egyáltalán egy kicsit sem fog aggasztani, ha lesz még részem benne. A pontos koreográfiát mindenki csípőből vágja: zöldhajnalban oda kell menni evés és ivás nélkül a laborba, bögrével, natúr teával, citromlével és kiskanállal felszerelkezve, hogy aztán túlessünk a rémségek rémségén, a szirupiváson, ami egyenesen a pokol kapujába taszít bennünket.

Nos ezek mind tévhitek. Háromnegyed kilencre futottam be, miután otthon már lelögyböltem három deci ásványvizet. Egyszerre derült ki az, hogy nem hoztam sem bögrét, sem kiskanalat, sem teát, horribile dictu citromot sem, azzal, hogy ez valójában fölösleges is lett volna: a jól felszerelt SZTK-kban minden kellék rendelkezésre áll, kivéve a jéghideg fekete teát, de ugye amúgy sem kulináris élvezetek végett isszuk a glükózoldatot, így nem vesztettem semmit, hogy sima víz volt a vivőanyag. Mint egy nagyon elcseszett limonádé, mondjuk.

A következő két órám nem volt valami kellemes, egyrészt a terhelés miatt irtóra megéheztem, másrészt nyomta a fenekem a kényelmetlen műanyagszék*, harmadrészt van az a pont, amikor már nem érdekli az embert mégoly érdekes olvasnivalója sem. Aztán csak eljött a háromnegyed tizenegy, levették a második vért, és két nap múlva megtudtam, hogy ezzel is szerencsém van, terhelten 5,5 az értékem.

Lenkével sokkal több minden történik. A napirendje szerint késő délelőttig alszik, aztán estig mocorog, ha kedve van, vagy ha finomat eszem, nyolc után viszont ahogy vízszintesbe helyezkedem, kezdődik a buli. Tanulékony, mert ha kocogtatom a hasam, egyből válaszol, alkalmazkodó, mert úszik a pocakra tett tenyér után, s végül tapintatos, mert sosem rúg nagyokat. Azt nem egészen értem, hogy a körülbelül harminc centijével hogyan fér el, de ez valószínűleg nem is tartozik rám.

Lassan, de biztosan növekszik leányunk tulajdonainak száma is. A leglátványosabb fejlődést ruhatára mutatja, amely ugyan még nem ér Suri Cruise-é nyomába, de a felét azért így is simán letagadom, ha kérdezik. Egyedül az apja sejt valamit, bár azt neki sem árultam el, hogy a pelenkázószekrényen és a gardrób nem is olyan régen még üres polcán kívül a saját ruhásszekrényünkben is rejtélyes szatyrok bukkantak fel. Legnagyobb félelmem a szüléssel kapcsolatban az, hogy négykilós, 62 centis óriásbébinek adok életet, aki így kapásból átugorja a teljes 56-os kollekciót. Még írok majd a kis cuccokról, addig is nézegetthettek gyönyörű babarukákat itt.


*A párnázott is nyomta volna, szóval nem a szék a hibás, kényesedem.

(24+1 hetes)