Tanári bemutatás

Túlvagyok életem első brutális nőgyógyászati vizsgálatán.* A műtét miatt volt szükség rá. Bementem, ráfeküdtem az ágyra, és minden átmenet nélkül** belémtoltak egy nagy vaseszközt. Ezt az orvos valami lehetetlen szögben tartotta, és közben magyarázott a szintén bent lévő hallgatónak, néha pedig felszisszent szegény, mert nyomta az ujját az eszköz. (Talán ez a kacsa? De nem biztos.) Én eközben arra gondoltam, hogyha a szülés ennél fájdalmasabb, akkor most kellene kiszállnom a buliból.

A kivétele is nagyon kellemetlen volt, de ezen csak addig problémáztam, amíg fel nem helyeztek egy még váratlanabb, még nagyobb és még hidegebb valamit. Ezzel aztán kifejezetten sokáig vizslatták, hol az orvos, hol a hallgató, hol fehérben, hol zöldben a cervikációm mozaikozottságát. Én a repedéseket néztem a plafonon, és csak azért nem nyöszörögtem, mert eszembe jutott, hogy milyen hülyén nézhet ki egy nő, ha egy banális vizsgálat közben nyöszörög. Végig a combizmaimra kellett fókuszálnom, hogy fel ne mondják a szolgálatot, mivel, hogy elférjen a lábam között a két szakember, nem teljesen szabályosan használtam a lábtámaszt. Azt már fel se vettem, hogy hoppá! zuttyantam vagy húsz centit, mert a professzor nem látott jól valamit, és lejjebb engedte az ágyat. Igaz, utána nagyon kedvesen elnézést kért.

A kézi vizsgálat inkább csak kellemetlen volt, és főleg megalázó. Szintén előzmény nélkül egyszerre csak egy ujjat érzékeltem matatni bennem, felnéztem, az orvos meg totál másfelé fordulva beszélgetett. Érzékenyebb csajok ilyenkor érzik magukat tárgynak mondjuk. Mindenesetre mikor megkérdezte, hogy a hallgató is megvizsgálhat-e manuálisan, elég elhaló lehetett a beleegyezésem, mert a hallgató igyekezett nagyon tapintatos és (ha illik ide ez a szó) gyengéd lenni. Még azt is megkérdezte, hogy "Hány éves tetszik lenni?", mire leszúrtam, hogy tetszikezés helyett inkább magázzon, vagy tegezzen, aztán elszégyelltem magam, és mintegy bocsánatkérésként igazán részletesen beavattam a ciklusom rejtelmeibe.

Ekkor leparancsoltak az ágyról, papírlepedőt cseréltek, majd hosszas eszmecserébe bonyolódtak arról, hogy mit írjanak az ambulánslapomra. Én csak ott álltam, meg álltam, meg húzogattam a hippsym szélét, és bár nem vagyok szégyellős típus, azért öt perc múlva csak rákérdeztem, mehetek-e felöltözni.

A nadrágomtól újra önbizalomra kaptam, és mertem érdeklődni a diagnózisom felől. Ami újdonság benne, az az endometriózis. Noha tudom, hogy az endometriózis a meddő nőknél általános kórkép, kb. mint köhögésnél a hörghurut, és előbb-utóbb mindenkiről kiderül, hogy ilyenje van, azért kicsit szomorú lettem tőle. Jobban kiegyeznék mondjuk egy PCOS-sal, ha már választani lehetne. (Persze ez nem azt jelenti, hogy nem derülhet ki, hogy PCOS-om is van.)
Rögtön ezután értesültem arról, hogy újkeletű endometriózisom mérete nagyobb, mint a laparoszkópos beavatkozásnál használt legnagyobb hurok, így fel kell darabolni, mielőtt kiveszik. Persze ezt nem pont így adták elő, de örülök, hogy ennyit sikerült belőle megértenem.

Szóval, egyelőre nincs más dolgom, mint várni az első ciklusnapomat, képbe kerülni az endometriózisról, és készülődni a kórházi tartózkodásra.



*Így időben távolodva, kiegyeznék azzal, hogy egész életemben ez maradjon a legbrutálisabb.
** Hacsak az nem számít átmenetnek, hogy letromfoltak, hogy az nem panasz, hogy p3 lett a citológiám, és az sem panasz, hogy petevezeték-átjárhatóságira készülök. Hogy nem esek teherbe, na az viszont panasz, de miért nem ezzel kezdem??? Persze biztos én fogalmaztam sután, de hideg kövön félpucéran szerintem mindenki kicsit sután fogalmaz.