2010. december 23., csütörtök

Drága Jézuska!

Kicsit zavarban vagyok, mit is kérhetnék Tőled, de ha már olyan kedves invitálást kaptam Allétől, mégse illik, hogy ne írjak Neked levelet.

Szóval, most úgy érzem, hogy mindenem megvan, bármennyit is nyafogok, nem szeretnék sem többet aludni, sem kevesebbet fejni, sem kimoccanni néha itthonról, sem fodrászhoz, vagy boltokba elcsászkálni, sem késsel-villával-szalvétával elfogyasztani F.-fel közösen egy vacsorát, de még csak netezni sem szeretnék megint naponta órákat.

De ha már mindenképpen kívánnom kell valami ajándékot, akkor lássuk... Szeretném, ha a kislányom megtanulná a bal mellbimbómat is szabályosan bekapni. Szívesen gyakorlok vele az ügy érdekében bármennyit. Aztán szeretném, ha egy icipicit gyorsabban tudna táplálkozni, mondjuk egy-egy étkezést lebonyolítana egy óra alatt. Azt is szeretném, ha napközben egyedül aludna pár órát, kiságyban, nagyágyban, mindegy, hogy hol, de ha ez végképp nem lehetséges, akkor nagyobb muszklikat szeretnék babakocsicipeléshez, hogy F. nélkül is el tudjam vinni sétálni, és tuti belaszik.
Szeretném továbbá, ha belebotlanék valami nagyon jó akcióba, ahol tudok neki venni pár nagyobb ruhácskát, gondolok itt elsősorban plüssrugdalózókra, mert abban a legcsinosabb.
És végül nagyon szeretném, ha a macskám kibírná még ezt a pár elhanyagolósabb hetet különösebb depresszió és szőrcsomósodás nélkül, és amikor már szabad barátkozniuk, ő is megszeretné Lenkét. 

Azt hiszem, ennyi elég is. Akinek szívesen olvasnám a Jézuskához intézett levelét, ők a következők: a nővérem, Jeanner, Norcy, Afromagyar (akinek ezúton is üzenem, hogy olvasom, de nem tudok nála kommentelni), Kicsizsiráf, a férjem alteregója, bár ő tuti nem olvas, ééééés !

A szabályok:
  1. Add tovább a listaírós feladatot további 7 bloggernek.
  2. Linkeld be őket.
  3. Hagyj náluk megjegyzést, értesítsd őket.
  4. Írd meg a karácsonyi kívánságlistádat.
  5. Küld el a listát a karácsonyi ajándéklistára, azaz a radmila.morgan@gmail.com címre - na ezt én is kihagyom, mint Alle!
  6. Szurkolj, hogy teljesüljenek a kívánságaid.
  7. Legyen boldog karácsonyod!

2010. december 17., péntek

Azért ezt hallgassátok meg!

Nem, nem tűntem el

Csak nem a neten vagyok most elsősorban... És köszönöm minden kedves olvasóm türelmét!

2010. december 7., kedd

Ezzel a képpel

...kérek elnézést, hogy ennyire eltűntem, a fenti torreádor lefoglalja minden időmet.

2010. december 6., hétfő

Jaj de unom...

...hogy kétóránként kelnem kell!!!

2010. december 3., péntek

Szülés

Valahol ott hagytuk abba, hogy szerdán hazatértünk NST-ről, megnyugodtam, hogy az én 3 kiló körüli lányom jól van, és a biztos tudatban, hogy sosem szülök meg, telt el a délután és az este. Lefekvés előtt éreztem ugyan kicsit erősebb derékfájást, de nem dőltem be neki, mert ugye már hetek óta szórakozott velem.

Aztán éjszaka egy erősebb fájdalomra ébredtem, sóhajtottam, hogy ez már mindig így marad, majd az esélytelenek nyugalmával aludtam tovább, egészen a következő, meg az azt követő gyanús húzódásig. Ekkor néztem az órára először, 1:25 volt. Amikor másodjára ránéztem, akkor 1:37. Tíz perccel később felkeltettem F.-et*, hogy jöjjön perceket számolni, és közben kicsit színpadiasan éreztem magam, mert annyira azért mégse fájt. Egészen olyan negyed háromig, mert akkor már elhittem, hogy létezik olyan, hogy menstruációs görcs, és gondoltam, hogy az lehet ilyesmi.
Fél háromig intenzíven kérdezgettem férjemet, hogy szerinte mit tegyünk, és időről időre belemerevedtem a fájdalomba, de közben egész jól voltam. Aztán felkeltem pisilni, kizuttyant egy adag vér, a fehér új szőnyegre ofkorz**, és mivel megint jött egy fájdalomhullám, elsírtam magam, hogy akkor most vagy szülök, vagy nem, de fáj és félek és úgyse bírom ki, és még ez a vér is, és majd kiröhögnek az ügyeleten.
A kádba már úgy kellett be- majd kiemelni elnehezedett testemet, tartott vagy negyedóráig az öltözködés is, de a legbosszantóbb az volt, hogy most már egybefüggően és egyre jobban fájt, és még mindig nem hittem el, hogy ez szülés lesz.

A taxisunk kedves, de tehetségtelen fickónak bizonyult. Először is megkérdezte, hogy "Hová, hová?" Szerintetek hová, hová megy egy nagyhasú nő egy falfehér férfival és két kofferrel hajnali háromkor? Na ugye. Útban a kórház felé pedig végig nyugtatgatott, hogy ez még nem szülés, a felesége mind a hármat jócskán túlhordta, de ne aggódjunk, megvár bennünket, és hazavisz szívesen. Mondjuk a végefelé azt hiszem, ráijesztettem, amikor két sóhajtás között pihegés helyett kicsit durvábban közöltem, hogy DE IGENIS abban az épületben van a szülészet, és nem érdekel, hogy mittudoménmikor mi volt ott, és rüverc, vagy hogy a búbánatba hívják, mert nem bírom ki, amíg mégegyszer körbecammog a parkolóban.

A betegfelvételnél F.-et elzavartam, hogy keressen valakit, az se érdekel, hogy egy szülő nőt rángat oda, de én innen egy tapodtat sem megyek tovább. Persze mennem kellett, egy termetes idősebb szülésznő szép komótosan kezdte felvenni az adataimat, miközben én görcsök között felmásztam a vizsgálóágyra, megtudtam, hogy tényleg szülni fogok, és négyujjnyira nyitva a méhszájam. Hú, gondoltam, talán estére, vagy délutánra meg is lesz a baba.

Visszaöltöztem, leírva unalmas, de egyre fokozódva fájt az egész, és nagyon kellett kakálnom, már bocs, és már beszélni nem bírtam, és ilyen hülyeségekre kellett válaszolnom, hogy van-e a családban cukorbetegség, meg gyerekkoromban mit szedtem az asztmámra. Egy kedves fiatal doktornő volt még ott, ő vette a lapot, és csak a szavak elejét kellett elkezdenem, vagy igen-nemre bólogatnom. Kértem, hogy hadd járkáljak közben, ugyanis szó szerint vonaglottam már a székemen, de azt nem szabadott, nehogy elfolyjon a magzatvizem.

Utána fellifteztünk négyesben a harmadikra, F. és a doktornő el, engem pedig bevezettek a  szülőszobához tartozó zuhanyzóba. Átvettem a kórházi inget, szóltak, hogy pisiljek, ha kell, mondtam, hogy majd beöntéskor, áááá, arra már nincs időnk, hú, gondoltam, talán délre meg is lesz a baba.

Végre felfeküdhettem a szülőágyra, első dolgom volt odapisilni***, még bíztattak is benne, burkot repesztettek aztán megjelent F. Egy zöld papírköntöst viselt, a nagy gonddal kiválasztott szülőpólóját nem vette át, hozta viszont az ajakápolót, vizet, fényképezőgépet, meg az uzsonnásdobozomat, benne aszalt gyümölcs, zabszelet pekándióval, szőlőcukor, kétféle müzliszelet, az egyik sport plusz, ha nagyon eltikkadnék, a másik pedig koffeines, ha elhúzódna a vajúdás. Kérdezte, hogy mit segíthet, kicsit gondolkoztam, és rájöttem, hogy mindenki a nedves pelekát mondja ilyenkor, a férjnek az a dolga, hogy törölgesse gyöngyöző homlokom, úgyhogy mondtam, hogy hozza be a tetrapelenkát, de meg ne kérdezze, melyik az. 20 másodperccel később hallom, hogy "apuka minek vizezi azt a vastag frottírtörülközőt?", további 20 másodperc múlva pedig már törölgette volna a homlokom, ha nem szólok, hogy hozzám ne érjen.

Közben valamikor rámcsatolták a CTG-t, amivel mérik a méhműködést meg a magzat szívhangját. És addigra én már görcsökben fetrengtem, és beszélni sem tudtam, és még sokkal, de sokkal jobban kellett kakálnom. Egy fájásnál megengedte a szülésznő, hogy oldalra forduljak, úgy egy hajszállal elviselhetőbb volt, sunyi módon maradtam is még egy körre. Mert a fájások olyanok tényleg, mint egy hullám, átcsap rajtad az egyik, jobb esetben pihi, aztán jön a következő.

F. mindent megtett, nyugtatott például, hogy ki fogom bírni, és mindjárt vége, és hogy igyekszik a kislányunk, merthogy felírtunk neki pár frázist előre, nehogy hülyeséget beszéljen majd, és felbőszítsen. Persze egyből felbőszültem, hogy jön a betanult szövegével, amikor itt fogok megdögleni.

A CTG-t viszonylag hamar levették, méghogy nincs időérzéke egy szülő nőnek, nekem meg a terhestornán tanultak szerint fel kellett húznom a combom, belekapaszkodnom, és amikor éreztem a fájást ÉS szólt a szülésznő, nagy levegőt venni, és nyomninyomninyomni, és nagy levegőt venni, és nyomninyomninyomni. Nocsak, gondoltam, főpróba. Az első nyomás végén a lassan kispapa rákérdezett, hogy körülbelül mikor bújik ki a baba, a válasz szerint ha ügyes vagyok, olyan tíz perc, de már kétségbeesni sem volt időm, csak nyöszörögtem, hogy nagyon kell kakálnom.**** Amúgy igen, kakáltam is, és igen, marhára nem érdekelt.

Aztán egybefolyt valahogy az egész, már nem is érdekelt a fájás, csak vártam, hogy vehessem a nagy levegőt és nyomhassaknyomhassaknyomhassak, már szólt F., hogy látja a haját, de az igazat megvallva ez sem nagyon érdekelt, és bejött a szülésznő, és gátat metszett, amit szintén nem éreztem, de F. látta, remélem, nem premier plánban, és könyökölt a szülésznő a hasamba, és az egyik nyomásnál, pont, amikor majd' szétrepedtem, szóltak, hogy most ne nyomjak, itt a feje, várjam meg a következő fájást, nehogy elakadjon a válla. Bennem felvillant szegény Geréb Ágnes ügye a vállakkal, és nem nyomtam, csak arra gondoltam, mi lesz velem, ha nem jön több fájás, pedig akkor még nem tudtam, hogy 34 centi a fejkörfogata. Aztán jött persze a fájás, naaaaaaaagy levegő, nyomninyomninyoni, NAAAAAGY levegő, nyomninyomniNYOMNI!!!, kint van a feje! kint van a feje! bluuuuuggy és nem oááááá, hanem egy kis nyöszörgő sírás, óra szerint 4:20-kor. Aztán rendbetétel, oáoázás, 58 centi és 3750 gramm, és előbb az 56-os kollekciónkra gondoltam*****, utána arra, hogy én erre nem voltam képes, itt valami tévedés történt.




*Külön alszunk, mert horkol.
**Mire hazajöttünk, valaki kitisztította.
***Ez egy olyan blog, ahol bármit megtudhatsz bármiről.
****Valójában a poszt munkacíme Kakás szülés volt, de kicsit csúnyának tartanám így kiírni.
*****Naná, hogy még az is nagy rá...