A rádöbbenés

Orvosi meghatározás szerint meddő az a pár, ahol 12 hónap védekezés nélküli szexuális élet után nem következik be a várandósság. Könnyen meghatározható, egyértelmű definíció. De vajon hogyan élik ezt meg az érintettek? Stopper indul, egy év letelt, tegnap még nem voltam meddő, mára már igen? Egyáltalán, mikor kezd el a saját meddőségén gondolkozni valaki?

Az első időszakban csak türelmetlen voltam, de tudtam, hogy az idő nekem dolgozik: a 12 hónapon belül statisztikailag egyre nő az esély, hogy terhes leszek. Úgy gondoltam, hogy felesleges hisztiznem, meg siránkoznom azon, hogy megint megjött, mert tessék, mennyi szülő van, akik éveket küzdöttek a babájukért, mégis, hogyan jövök én hozzá, hogy sajnáltassam magam? Különben is, nagy újdonság volt számomra a gondolat, hogy hamarosan kisgyerekünk lesz, ezért szinte bárkinek beszámoltam ilyen irányú terveimről. Sokat olvasgattam (és azóta is ezt teszem) különféle babás blogokat, gyermeknevelési kézikönyveket. Ez amúgy rám is fért, életem első 26 évében szerintem nem tudtam volna megkülönböztetni egymástól egy 1 és egy 3 éves gyereket mondjuk.

Aztán eltelt az első év, és engem egyre inkább foglalkoztattak a technikai részletek. Képbe jöttem az ovulációs teszttel, hőmérőzéssel kapcsolatban, megismerkedtem a fogamzást segítő gyógynövényekkel, tájékozódtam hüvelyi nyákokról és folyásokról, egyértelművé vált számomra, mikor érdemes szeretkezni és így tovább. Ha belegondolok, élveztem ezt a viselkedést, és kicsit felvett póznak is tartottam. A fenti témákról kevésbé szerettem beszélni, egyrészt, mert a filmekben olyan ellenszenvesek a teherbeesésre rácsavarodott nők, másrészt pedig érzékeltem, hogy ez már nem az a könnyed szalontéma: sokan zavarba jönnek, ha ezzel a problémával eltaláljuk őket.

Mivel első vizsgálti eredményeink hibátlanok voltak, az idő meg csak múlt kérlelhetetlenül, muszáj volt valamiben hibát találnom. Ekkor jött az a korszak, amikor szégyelltem magam minden bizonytalanságomért és ingadozásomért. Úgy gondoltam, hogy vagy azért nem esem teherbe, mert korábban sosem akartam gyereket, vagy pedig azért, mert időnként felötlik bennem, hogy talán mégsem nekem való az anyaság. Ekkorra vált nyomasztóvá az egyedüllétem: senkivel nem tudtam erről a problémáról beszélni, mert vagy leintettek, hogy "majd ha nem görcsölsz rá, akkor fog sikerülni", vagy nem vették komolyan, hogy én tényleg gyereket szeretnék, még akkor is, ha nem produkálok ez ügyben látványos kiborulásokat. A meddőségnek is megvan a PR-ja, csak nem tudom mindig követni a szabályait.

Közel két év után határoztam el szilárdan, hogy kezembe veszem a dolgokat: bejelentkeztem a meddőségi szakrendelésre, elkezdtem szedni a Clostilbegytet, és tudatosítottam magamban, hogy ez már nem az helyzet, hogy majd jön a baba, ha jönni akar, hanem ideje orvosi úton is tenni érte. Sokat húzodoztam korábban ettől a lépéstől, talán, hogy ne kelljen szembenéznem a problémával, talán, mert elveim ellen való a "mindenáron gyereket akarok" gondolat. Mostanában is szoktam morfondírozni rajta, hogy mennyi az, amennyi belefér nálam (jelenleg ott tartok, hogy az inszemináció még bőven), és mikor fogadjam el, hogy gyermektelen leszek.

Ezalatt az idő alatt nem elsősorban a saját változásomat érzékeltem, hanem inkább a környezetemét. Rengeteg kisbaba született az ismerősi körünkben, és nekem egyszerűen nem fért a fejembe, hogy másnak hogyhogy ilyen gyorsan sikerült, amikor jóval rövidebb ideje próbálkoznak, mint mi, s szemlátomást semmivel sem érettebbek vagy tudatosabbak a személyiségfejlődésben, mint én. Ez a felismerés segített abban, hogy belássam, nem a jellembeli gyengeségeim akadályoznak az anyává válásban.

És körülbelül itt járok most. Hogy ha nem egyértelműen fizikaiak az okok*, és egyértelműen nem pszichések, akkor mégis miért? Mert csak. És itt feneklenek meg a gondolataim. Még akkor is, ha tudom, hogy akár lesz gyerekem (csak lesz tán), akár nem, nagy hasznát fogom venni ezeknek a felismeréseknek, és hogy egy tekintélyes részt sikerült elengednem a saját kevélységemből, alázatosabb lettem a testemmmel, vagy a sorssal (ide helyettesítse be mindenki, amit szeretne) szemben, amihez képest talán nem akkor nagy ár, hogy csúszik pár évet tervezett terhességem.

Tudom, hogy a mostani meddőségem révén jobb ember (és remélhetőleg jobb anya) leszek, és ha így szemlélem a dolgokat, már nem elvesztegetett időnek látom az elmúlt pár évet. És talán ez is van olyan lényeges, mint hogy fizikailag topon legyünk.





*Persze, tudom, endometriózis gyanúja, meg másodszori mérésre kevesebb mozgó spermium. Nem szeretném alábecsülni a jelentőségüket ezeknek a diagnózisoknak (hülyén nézne ki, ha már rászántam magam a kisműtétre), de azt is tudom, hogy sok gyermekes pár egy jottányival sem egészségesebb nálunk, vagy mi nem vagyunk betegebbek náluk.