Régmúlt fürge testem

Na ez az, fáradok. Eleinte még örül az ember, hogy jelez a szervezete, és lassabban kell mennie utcán. Kéjesen tipegtem hetekig, aztán egyszerre elkezdett zavarni, hogy plusz 30%-ot rá kell számolnom az megtett táv idejére, és hogy egy mégoly rövid sprint* után is bő ötpercecskét kell pihegnem a legközelebbi padon. Ráadásul folyton rosszul lövöm be a teherbírásomat is: hányszor, de hányszor előfordult már, hogy F. elé sétálva a munkahelyére szégyenszemre villamosra kellett szállnom, hogy ne is említsem az esti nehezen kikönyörögött sétákat, mikoris vert seregként kullogtunk haza negyedórával később. Szintén fájdalmas emlék egy-egy bevásárlás a zöldségesnél, amikoris a második lépcsőfordulóban támaszkodtam meg lihegve és átkozódva, hogy "soha többé!".

Nézzük akkor a statikusabb tevékenységeket. Kitakarítani a konyhát és összeütni az ebédet nem egy nagy kunszt, gondolhatjátok. Nadebár, ha már elkezdjük végigtörölgetni a csempét, akkor menten eszünkbe jut, hogy terheseknek nem szabad ablakot mosniuk, amivel könnyen meg is tudtam barátkozni amúgy, hiszen a széles karmozdulatok valahogy pont olyan módon terhelik a hasizmot, ami koraszülést okozhat, vagy valami ilyesmi. És akkor pár percig tűnödünk, hogy vajon honnan tudja a testünk, hogy mi most ablakot mosunk a széles mozdulatokkal, vagy csak csempét törlünk le, és máris jöhet szegény F. befejezni a javát. A bútorok átviaszozása ugyanezt a problémát veti fel.

Kicsit leülünk, de akkor már nyomódunk a hasunk, meg a szemérmünk, meg egyáltalán, egyedül oldalt feküdni jó, és ugye még el se kezdtük az ebédet.

Nem is fogjuk egy darabig. Ahogy ledőlök, ellenállhatatlan kényszert érzek egy kis szunyókálásra**, okos macskám már ahogy meglát egy könyvvel az ágy felé indulni, egyből ásítozva nyúlik el mellettem. Még az a szerencse, hogy annyiszor lehetek bármennyi ideig lusta, ahányszor csak akarok. Legfeljebb nem eszünk aznap.


*Értsd normál tempó.
**Sajnos ez nem zárja ki, hogy teljes éjeken át forgolódjak álmatlanul.

(25+5 hetes)