Út a rózsaszín babakocsiig

Első lépések. Az olcsó babakocsik korszaka

Élt egyszer egy lány, aki semmit nem tudott a babakocsikról. Annyi rémlett csupán (mert persze én voltam ez a lány), hogy kétféle babakocsi van, az egyikben fekszik a gyerek, a másikban már ül, illetve, hogy a babakocsik jellemzően csiricsárék – nyilván tudat alatti emléket hagyott bennem a 2000-es évek elejének trendje.

2007 nyarán aztán elkezdtem érdeklődni a téma iránt, és meg is tudtam hamarosan, hogy rengeteg babakocsi létezik, eligazodni köztük teljesen reménytelen, viszont mindegy, melyiket választjuk, mindegyik szép, és mindegyik drága. Ez volt az az időszak, amikor hüledezve mutattam az utcán F.-nek egy-egy Pierre Cardint, hogy az bizony vagy 60 ezer forintba kerül, igaz, nagyon modern, mert egyesíti a mély- és sportkocsik minden előnyét.* Nagyjából decemberre az is egyértelművé vált, hogy mi ugyan nem fogunk vagyonokat áldozni egy kocsira, nagyon dizájnos például a Giraffe Club, a neve is tetszik, majd egy olyat veszünk, ha eljön az ideje.

Szárnyaló fantázia. A drága babakocsik korszaka

A bébi csak nem akart jelentkezni, így töretlen lelkesedéssel képeztem magam tovább babakocsi-fronton. Kiderült legott, hogy mint minden másban, olcsó húsnak itt is híg a leve, és aki túl gagyi kocsit választ, az vehet újat még a gyerek hat hónapos kora előtt. Azonkívül roppant kínos utcán valami Travel System jellegű amorf szörnnyel égetni magam.** Ha már ilyen sokat várunk a kis csöppségre, legalább kapjon valami normális kocsit, ha megérkezik végre.

Stokkékról álmodoztam ekkor én, meg Bugaboo-ról, de főleg Stokkéról, mert azt időnként láttam élőben is Debrecen utcáin; a Bugaboo-hoz azóta sem volt szerencsém. Hogy az milyen praktikus, és gyönyörű, nem az a régimódi stílus, és hát igen, egyszer kell megvenni, aztán lazán kiszolgál három gyereket is. Nem riasztott el sem a bőven 200 ezer feletti áruk, sem meglehetősen súlyos természetük: képzeletben annyira, de annyira mindegy, hogy 10, 12, vagy 16 kilót cipel az ember, a pénzzel meg úgy voltam, hogy csak essek teherbe, aztán valahogy majd megoldjuk. 2008 közepén biztos voltam benne, hogy majd egyszer nekünk is Stokkénk lesz, éppen csak a színét nem választottam még ki.

Vissza a földre. A nehéz babakocsik korszaka

Hogy, hogy nem, csak nem kellett elkapkodnunk a babakocsi-választást, én pedig szépen lassan felfigyeltem a Quinny Buzzra. Hihetetlen, milyen divatos, milyen különleges, és mennyire a keze alá dolgozik az embernek. Legyen fekete, az fiúnak menő, lánynak dögös, a kosz nem látszik rajta, mindenki bennünket fog csodálni. És annyira nem is drága, persze csak ha a Stokkéhoz hasonlítjuk. Nehéznek nehéz, hát istenem, van benne anyag, de kit érdekel, és jééé, egy (nekem) új német márka, az ABC Design! Hát ez fantasztikus, hogy néz ki, és akár Dakar-ralira indulhatok velük gyerekestül!

Mivel ekkor már sanszos volt, hogy kis rásegítéssel lesz gyerekünk, hótbiztos voltam benne, hogy ikreink születnek. Napokat töltöttem annak kigondolásával, hogy akkor most egy ikerbabakocsit vegyünk-e, csak húsz kiló, már mér' ne bírnám el, vagy inkább két szimplát, mondjuk egy fekete meg egy szép bézs Quinnyt. Néha kicsit megijedtem, honnan lesz ezekre jócskán több, mint negyedmillió forintunk, de még véletlenül sem akartam a gyerek-kérdésből anyagi problémát csinálni. 2009 elején járunk most.

Sínen vagyunk! A könnyű esernyőkocsik korszaka

Csodával határos módon felbukkant álmaimban a racionalitás. Egy garzonban laktunk ekkor, és valahogy tudatosult bennem, hogy egy babakocsi nem csak akkor van használatban, amikor irigykedő pillantások kereszttüzében suhanok vele az utcán, hanem akkor is, amikor éppen a lakásban kell kerülgetni. Továbbá számtalan fórum végigolvasása elvetette bennem annak magjait, hogy talán nem annyira hülyeség minél könnyebb kocsit választani, ha már a harmadikra kell feszt felcipelni. Könnyű, multifunkciós, kicsire csukható kocsira van tehát szükségünk, mózessel, mert az kell a baba hátának, sportüléssel, mert azt használjuk a legtovább, hordozó-autósüléssel, mert azt úgyis adják hozzá, és pelenkázótáskával, hogy teljes legyen a szett.

Innen már csak egy ugrás volt rábukkanni a Peg Perego Plikóra. Év végére kinyomoztam, mi a különbség a P3 és a Switch között***, mit takar a Modular System és az On Track megjelölés****, aztán mély szerelembe zuhantam. Naponta ellenőriztem a Brendon honlapján az árakat, lelkesedtem, ha 100 alá ment és szomorkodtam, ha 120 fölé, merthogy tisztáztam azt is, hogy csak a színe miatt nem költünk rá többet, illetve nem akarjuk szembefordítani a gyereket, plusz 30 ezerért, hiszen így például én is hányós vagyok menetiránynak ellentétesen. De a kocsi... tökéletes! Konzervatív, de fiatalos, elegáns, jól össze van rakva, ha én egyszer ilyet tolhatnék!

2010 márciusában érthető okokból felfokozódtak iránta való érzelmeim. Már naponta többször is megcsodáltam fényképét, egyre nyíltabban bámultam meg utcán, kínos vagy sem, de néha a nyomába a szegődtem, csak hogy tovább legeltessem rajta a szemem. Júniusban aztán felöltöttem ropogósan új terhesnadrágomat, szexi felsőt vettem hozzá, és F. kíséretében elvonultunk az első randevúra. Már a bolt küszöbén kiszúrtam. Pont olyan szép volt, mint vágyaimban, egyből elájult tőle F. is, lelkesen emelgette, tologatta (jól le is szúrtam, mert nem tudta egyből bolygósítani a kerekét), és minden, mint a mesében, csak valahogy... nem is tudom megfogalmazni, de monitoron mintha stabilabb lett volna, persze, nem kell kritizálni, ennél tökéletesebb babakocsi nem létezik.

Augusztusig hetente-kéthetente találkoztunk, mindig szuper volt, de mindig maradt bennem egy pici kis hiányérzet, mindenesetre, ha F. kezdett volna elbizonytalanodni, gyorsan megemeltettem vele egy 30 kilós monstrumot. Aztán mégis elkezdtem flörtölni. Tetszett például a Bébé Comfort Loola, stramm is volt és pihekönnyű, de nem tudtak színben azonos mózest-sportülést-táskát rendelni hozzá.

Egy egész napra és éjszakára belezúgtam a Jané Nomadba, marha jól nézett ki utcán, de élőben szörnyűnek és nehéznek találtam az autósülésbe oltott mózesét, a sportrésze pedig túl műanyag volt, és a nyári kupolára szellőzőháló helyett csak valami vastag, átlátszó nejlont applikáltak, amit F. nyilván első nap eltépett volna.***** Kétszer is próbáltunk összemelegedni a Cam Combi Babyvel, de már fényképen sem tetszett, meg túl fapadosnak láttam a többi mellett, arról nem is szólva, hogy egy ismerősünké pár hónap alatt gallyra ment. Úgy nézett ki tehát, hogy a sors a Peg Peregót szánta nekünk.

Váratlan fordulatként megláttam a vaterán egy hirdetést. Egy Chicco Trio Living kocsit kínáltak, alig féléves volt, és könnyű, meg csinos, ezért másnap el is mentem egy üzletbe megnézni. Újonnan nem jöhetett szóba sajnos, kicsit drágállottam érte a 170 ezer forintos árat, de tetszeni nagyon tetszett, és ha már ott voltam, alaposan szemügyre vettem a Chicco alap-modelljét is, ami Trio Enjoy névre hallgat. Már csak azt kellett eldöntenem, hogy az Enjoy legyen újonnan 100-ért, vagy a Living használtan, de decemberig tartó garanciával 90-ért. Mert mi van, ha karcos? Ha bolyhos? Ha pont januárban megy szét? Ahhoz nem éreztem elég késztetést, hogy nyolc hónapos terhesen jótállási időn belüli, üres babakocsit teszteljek. Ráadásul F. is ezekben a napokban mondta be az unalmast, nem volt hajlandó több boltba eljönni, és kijelentette, hogy nem érdekli tovább, milyen kocsink lesz. Sőt kárörvendve hozzátette, hogy úgysem fogom bírni egyiket sem felhozni, ő pedig úgyis elbírja mindet.

És ekkor erre bukkantam a forgalmazó honlapján:

Tíz perccel később postafiókomban volt a visszaigazoló emil, és telefonomban a sikeres babakocsi-vásárláshoz gratuláló sms F.-től.

És lőn... (Záró bekezdés, tartsatok ki!)

Könnyű, szemre jóminőségű, kézreeső, kislányos, és a védőnőből is csodálatot kiváltó járgányunk lett. Még nem tudtam sajnos minden funkcióját kipróbálni, sőt, hogy egészen őszinte legyek, egy hét gyönyörködés után örültem, hogy a vázon kívül az összes alkatrészt el tudtam suvasztani túlterhelt szekrényeinkbe. Apropó, váz: röhögve felemelem. Terveim szerint az első hónapokban apukás-mózeses sétákra megyünk majd, nyárra pedig nyilván akkora muszklikat növesztek, hogy simán felhozom majd dundi dedem a sportrészes kocsival együtt. Szóval most nagyon elégedett vagyok, részletesebb vélemény úgy egy év múlva.
És végül: se nem fekete, se nem drapp, színe miatt csak kislányoknak jó, ráadásul az ülése is szembefordítható.

*Ekkor már tudtam, mi a különbség a mély- és sportkocsik között.

**Ekkor már tudtam, mi a Travel System.

***A Switch-nek szembefordítható az ülése.

****Gyakorlatilag a színválasztékot, illetve előbbinél jár a sportüléshez lábzsák.

*****Valaki tuti eltépte volna, és ugye ti sem hiszitek, hogy én?