Kronológia
Március 14.: első halvány csíkocska, izgalmak.
Március 16.: valódi, igazi pozitív terhességi teszt, egyúttal betöltöttem a negyedik hetet.
Március 31.: első ultrahang, persze hüvelyi, eredményeként láttunk egy dobogó kis szivet.
Április 9.: első SZTK-s orvoslátogatás, ahol nem történt semmi "érdekes".
Április 23.: második SZTK-s orvoslátogatás, ismét hüvelyi ultrahanggal. Megkapom a kiskönyvemet.
Május 3.: első védőnői látogatás. Mindent a számba rágnak, ami a terhesgondozással kapcsolatos.
Május 4.: első vérvételek.Vércsoport, hepatitis, ilyesmik.
Május 11.: első terhesgondozás, vizeletvizsgálattal és hüvelyi kenetvétellel.
május 13.: 12-ik heti ultrahang, tökéletesen fejlődő magzattal. Fellélegeztem.
Élmények
Most őszintén? Borzasztó volt az egész, májusig. Egyfelől teljesen valószínűtlennek éreztem, hogy pont én, pont most, pont ugyanúgy, ahogy elképzeltem, terhes vagyok. Hogy már betöltöttem az 5!, a 6!, a 7!, a 9! hetet, na ez tuti nem lehet igaz. És végig vártam, hogy mikor huppanok egyet, vér, görcs, felszívódott embrió, és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak bennem.
Közben valamikor a hetedik hét tájékán elkezdődött az Undor, elsősorban szagok bántottak, másodsorban ételek, nyűgös voltam és éhes, és azon gondolkoztam a McDonald's előtt elhaladva, hogy hogyan lehet ezt megenni, miközben sötét arccal erőltettem le a rizspufimat, vagy a banánt. És aludtam, meg aludtam.
Igazából egy első trimeszter sokkal jobban hasonlít a nem-várandós, mint az igazi terhes időszakra, persze szigorúan a kismama szempontjából.
Amikre tényleg szükségem volt
Hát B-vitaminra mindenképpen, a hányinger miatt, de szedtem emellett folsavat, magnéziumot és terhesvitamint is. Aztán muszáj voltam rászokni az apró, táskában hordható falatokra. És amit sajnos nélkülöznöm kellett, az egy mobil toalett volt, azonnali helyszíni bugyiellenőrzésre.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: védőnő. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: védőnő. Összes bejegyzés megjelenítése
2010. november 15., hétfő
2010. július 14., szerda
Félidőn túl
Olyan észrevétlenül csordogáltam át a 21-ik hétbe, hogy még a legutóbbi terhesgondozást sem írtam le, pedig már nyolc nap eltelt azóta. Valószínűleg azért esett így, mert semmi újat nem tapasztaltam az előző alkalmakhoz képest.
Hétfőn vacsora után rutinosan Kubuval kínáltom szomjas párom, hogy másnap reggel az eldobhatós pohárba felfogott vizeletem a príma üvegecskébe töltsem át. Már nem kíséreletezem gyógyszertárban kapható céleszközzel, egyedül a kubus nem szivárog.
Indulás előtt extrán lezuhanyzom*, magamra öltöm a hasam aktuálisan leginkább hangsúlyozó blúzomat, majd ellejtetek a rendelőbe. Már rég nem bénázok magazinolvasással a laborra várakozva, kopogok, megkapom a kis kémcsövemet, a mosdóban áttöltöm bele a kubus üveg tartalmát, a polcra helyezem, majd merengve gondolok vissza kezdő koromra, amikor még nem hordtam magammal kézfertőtlenítőt. Csak ezután merülök bele a Nők Lapjámba, általában a Lolával az élet-ig meg is kapom az eredményem. (Hátul kezdem az olvasást.)
Mostanra gyomorgörcs nélkül vonulok be hívás nélkül a védőnői szobába, tudom, hogy kérdezhetek bármit, de minek, súly, vérnyomás, kiskönyv, már vár is a doktor úr.
Itt ismét átvesszük a kiskönyvem tartalmát, megvárom, amíg az asszisztens mindent bepötyög a gépbe, sőt, ezúttal új motívióummal gazdagodott bentlétem, ez volt a magzati szívhanghallgatás. Bár nagyon büszkén újságoltam, senkit sem hatott meg, hogy a kis Lenke aktívan mocorog. A következő időpont kijelölése és a friss beutalók átvétele után csak a búcsú marad, és én gondozott terhesként mehetek újabb pár hétre dolgomra.
A terhesgondozás mellett még egy alkalom van, amikor kismamának érzem magam, ez pedig a kismama-torna. Eleinte nyomasztott, hogy nekem van a legkisebb pocakom a négy-ötfős csoportban, de szerencsére folyamatos a fluktuáció. A gyakorlatokat teljes mértékben követni tudom, és ez nagy szó, mert minden tornaórán mindig én voltam a legügyetlenebb, a már akkor is kilencvenkilós Rákjutka mögött kullogva**. Alapvetően háromféle feladat van, a nyújtozkodós, a lábelemlős és a gátizom. Az első kettőt minden órán a végtelenségig variáljuk, a gátizom pedig annyit jelent, hogy felváltva, különféle szisztémák szerint kell megfeszítenünk a hüvely- és végbélkörnyéki izmainkat. Nem tudom, hogy ezt Kriston Andrea mennyire tartaná szabályosnak, viszont egyértelműen fejlődöm, simán lenyomom tizenöt másodperc alatt a hat szorítást. Ruházatom az első alkalom kínosnak bizonyult mackója után immáron sportos leggings, sztreccspamut póló és bokazokni. A költségek 800 Ft-ra rúgnak óránként, kivéve, ha valakinek bérlete van, mint nekem, mert így csak 5.600 tíz alkalom akciósan, és már egy bónuszt is kaptam, mert vittem a barátnőmet.
Végezetül egy pocakfotóval zárom posztom, tekintsetek el a kép minőségétől, és inkább azt áruljátok el, hogy szerintetek is kicsi-e?
*Eddig egyszer nem mentem frissen mosakodva az orvoshoz, és egyszer volt az egész terhesség alatt méhszáj-vizsgálatom, ráradásul ez a két dolog egy napra esett.
**Remélem, nevezett nem olvassa ezt a blogot, de ha mégis, akkor Szia Jutka!!!
(21+1 hetes)
Hétfőn vacsora után rutinosan Kubuval kínáltom szomjas párom, hogy másnap reggel az eldobhatós pohárba felfogott vizeletem a príma üvegecskébe töltsem át. Már nem kíséreletezem gyógyszertárban kapható céleszközzel, egyedül a kubus nem szivárog.
Indulás előtt extrán lezuhanyzom*, magamra öltöm a hasam aktuálisan leginkább hangsúlyozó blúzomat, majd ellejtetek a rendelőbe. Már rég nem bénázok magazinolvasással a laborra várakozva, kopogok, megkapom a kis kémcsövemet, a mosdóban áttöltöm bele a kubus üveg tartalmát, a polcra helyezem, majd merengve gondolok vissza kezdő koromra, amikor még nem hordtam magammal kézfertőtlenítőt. Csak ezután merülök bele a Nők Lapjámba, általában a Lolával az élet-ig meg is kapom az eredményem. (Hátul kezdem az olvasást.)
Mostanra gyomorgörcs nélkül vonulok be hívás nélkül a védőnői szobába, tudom, hogy kérdezhetek bármit, de minek, súly, vérnyomás, kiskönyv, már vár is a doktor úr.
Itt ismét átvesszük a kiskönyvem tartalmát, megvárom, amíg az asszisztens mindent bepötyög a gépbe, sőt, ezúttal új motívióummal gazdagodott bentlétem, ez volt a magzati szívhanghallgatás. Bár nagyon büszkén újságoltam, senkit sem hatott meg, hogy a kis Lenke aktívan mocorog. A következő időpont kijelölése és a friss beutalók átvétele után csak a búcsú marad, és én gondozott terhesként mehetek újabb pár hétre dolgomra.
A terhesgondozás mellett még egy alkalom van, amikor kismamának érzem magam, ez pedig a kismama-torna. Eleinte nyomasztott, hogy nekem van a legkisebb pocakom a négy-ötfős csoportban, de szerencsére folyamatos a fluktuáció. A gyakorlatokat teljes mértékben követni tudom, és ez nagy szó, mert minden tornaórán mindig én voltam a legügyetlenebb, a már akkor is kilencvenkilós Rákjutka mögött kullogva**. Alapvetően háromféle feladat van, a nyújtozkodós, a lábelemlős és a gátizom. Az első kettőt minden órán a végtelenségig variáljuk, a gátizom pedig annyit jelent, hogy felváltva, különféle szisztémák szerint kell megfeszítenünk a hüvely- és végbélkörnyéki izmainkat. Nem tudom, hogy ezt Kriston Andrea mennyire tartaná szabályosnak, viszont egyértelműen fejlődöm, simán lenyomom tizenöt másodperc alatt a hat szorítást. Ruházatom az első alkalom kínosnak bizonyult mackója után immáron sportos leggings, sztreccspamut póló és bokazokni. A költségek 800 Ft-ra rúgnak óránként, kivéve, ha valakinek bérlete van, mint nekem, mert így csak 5.600 tíz alkalom akciósan, és már egy bónuszt is kaptam, mert vittem a barátnőmet.
Végezetül egy pocakfotóval zárom posztom, tekintsetek el a kép minőségétől, és inkább azt áruljátok el, hogy szerintetek is kicsi-e?
*Eddig egyszer nem mentem frissen mosakodva az orvoshoz, és egyszer volt az egész terhesség alatt méhszáj-vizsgálatom, ráradásul ez a két dolog egy napra esett.
**Remélem, nevezett nem olvassa ezt a blogot, de ha mégis, akkor Szia Jutka!!!
(21+1 hetes)
2010. június 11., péntek
Ügyelet
A mai nap a folyamatos étkezés jegyében telt, csekély idegbajjal megbolondítva. Tegnap este történt ugyanis, hogy olyan érdekes folyást találtam a bugyimon, amit, ha kellően sokáig nézegettem, és kellő szögben tartottam, akkor barnásnak tűnt. Miután F. is behatóan tanulmányozta, arra jutottunk, hogy ez bizony barna, de még ne idegeskedjek, csak ha ismétlődne. Persze ezután végigstresszeltem az estét.
Reggelre az egész kiment a fejemből, mígnem a déli pisilésemnél megint hasonló jelenséggel találkoztam. Negyedórás apátia után felhívtam az orvost - nem rendel már, felhívtam a védőnőt - ne izguljak, semmi gond, de igazából ez BÁRMI lehet, úgyhogy azért hívjam fel az ügyeletet. Most AZONNAL. Szerintetek ezek után nem izgultam?
Az ügyelet a telefonban a képembe röhögött, hogy ők nem nőgyógyászat, és kábé leszarják a problémámat, menjek a női klinikára. ("Ott lesz még ilyenkor orvos?" erre: "Hát gondolom, azért női klinika, kisasszony, erre nem gondolt?" - ANYÁD!!!) Tíz perc múlva frissen zuhanyozva úton voltam a női klinika felé, F. nem jött, mert várta a mosógépszerelőt, de listát kellett diktálnom az esetleges kórházi pakkomhoz.
A női kilinikán már a portás útba igazított, elsőre meg is találtam a terhesambulanciát, aholis kopogni kellett. Nem volt senki a rendelőben, pedig be is mentem hahózni, így az arra járó első fehérköpenyes nyakába ugrottam, és elmekegtem, hogy én ügyeletre jöttem, mert izé... Öt percen belül kijött egy asszisztens, hogy mi a problémám, mire váratlanul könnyekben törtem ki, és a rengeteg nagy has feletti szempár megtelt részvéttel. A rendelőben kicsit megnyugodtam, részletesen felvették az adataimat, kezdve az utolsó menstruáció időpontjától, folytatva az nemi együttlétekkel egészen az esetleges kemény székletig. Ezután már csak maximum negyed órát kellett várnom, mire orvos elé kerültem, ezalatt F. hívogatott elhaló hangon.
Az orvosnál egyből szívhangot néztek, ami jól detektálható volt (bár én nem vettem ki semmit a recsegésből). Aztán a szokásos kacsa, benyúlás, vatta, meg is mutatták a kristályfehér nyákomat, és tüzetes kutakodás után sem találtak vérzésre utaló nyomot, vagyis a barna tuti nem barna volt, hanem valószínűleg kicsit megtréfált a fantáziám. Gyorsan megnyugtattak, hogy ez a munkájuk legkellemesebb része, amikor csak csitítani kell a felhormonozott kismamát, továbbá maguk között elhordták mindennek szegény védőnőt, hogy minek rémisztget feleslegesen. Végül megbeszéltük, hogy VALÓDI probléma esetén hová kell fordulnom, persze ez szigorúan elméleti információ, és a gyakorlatban nem fogom alkalmazni.
Mire hazaértem, volt két nem fogadott hívásom a védőnőtől, illetve egy idegösszeroppanás határán álló élettársam, aki a mosógépszerelőnek és a sikeres lombik miatt telefonáló barátjának egyként elrebegte, hogy valószínűleg már nem kispapa többé, mert kétszer egymás után barnás nyákot találtunk a bugyimon, ami annyira nem barnás, de végülis fény felé fordítva az, de mondjuk inkább sötétsárga, vagy nem is tudja igazán.
Függöny le. További jó étvágyat!
(16+3 hetes)
Reggelre az egész kiment a fejemből, mígnem a déli pisilésemnél megint hasonló jelenséggel találkoztam. Negyedórás apátia után felhívtam az orvost - nem rendel már, felhívtam a védőnőt - ne izguljak, semmi gond, de igazából ez BÁRMI lehet, úgyhogy azért hívjam fel az ügyeletet. Most AZONNAL. Szerintetek ezek után nem izgultam?
Az ügyelet a telefonban a képembe röhögött, hogy ők nem nőgyógyászat, és kábé leszarják a problémámat, menjek a női klinikára. ("Ott lesz még ilyenkor orvos?" erre: "Hát gondolom, azért női klinika, kisasszony, erre nem gondolt?" - ANYÁD!!!) Tíz perc múlva frissen zuhanyozva úton voltam a női klinika felé, F. nem jött, mert várta a mosógépszerelőt, de listát kellett diktálnom az esetleges kórházi pakkomhoz.
A női kilinikán már a portás útba igazított, elsőre meg is találtam a terhesambulanciát, aholis kopogni kellett. Nem volt senki a rendelőben, pedig be is mentem hahózni, így az arra járó első fehérköpenyes nyakába ugrottam, és elmekegtem, hogy én ügyeletre jöttem, mert izé... Öt percen belül kijött egy asszisztens, hogy mi a problémám, mire váratlanul könnyekben törtem ki, és a rengeteg nagy has feletti szempár megtelt részvéttel. A rendelőben kicsit megnyugodtam, részletesen felvették az adataimat, kezdve az utolsó menstruáció időpontjától, folytatva az nemi együttlétekkel egészen az esetleges kemény székletig. Ezután már csak maximum negyed órát kellett várnom, mire orvos elé kerültem, ezalatt F. hívogatott elhaló hangon.
Az orvosnál egyből szívhangot néztek, ami jól detektálható volt (bár én nem vettem ki semmit a recsegésből). Aztán a szokásos kacsa, benyúlás, vatta, meg is mutatták a kristályfehér nyákomat, és tüzetes kutakodás után sem találtak vérzésre utaló nyomot, vagyis a barna tuti nem barna volt, hanem valószínűleg kicsit megtréfált a fantáziám. Gyorsan megnyugtattak, hogy ez a munkájuk legkellemesebb része, amikor csak csitítani kell a felhormonozott kismamát, továbbá maguk között elhordták mindennek szegény védőnőt, hogy minek rémisztget feleslegesen. Végül megbeszéltük, hogy VALÓDI probléma esetén hová kell fordulnom, persze ez szigorúan elméleti információ, és a gyakorlatban nem fogom alkalmazni.
Mire hazaértem, volt két nem fogadott hívásom a védőnőtől, illetve egy idegösszeroppanás határán álló élettársam, aki a mosógépszerelőnek és a sikeres lombik miatt telefonáló barátjának egyként elrebegte, hogy valószínűleg már nem kispapa többé, mert kétszer egymás után barnás nyákot találtunk a bugyimon, ami annyira nem barnás, de végülis fény felé fordítva az, de mondjuk inkább sötétsárga, vagy nem is tudja igazán.
Függöny le. További jó étvágyat!
(16+3 hetes)
2010. június 8., kedd
Terhesgondozás No. 2.
Az eseménytelenül pergő heteket csak az eseménytelen terhesgondozások teszik csekély mértékben változatosabbá.
Az unalomig tökéletes minden adatom. Nincsen sem hepatitisem, sem luesem, sőt állítólag a lepényt sem kell szuggerálnom, hogy húzodjon feljebb - megteszi majd magától. A rákszűrésem a vérnyomással és a vizeletértékekkel együtt a kiválók padján ül. Már csak az AFP-nek kell csatlakoznia hozzájuk két hét múlva.
Az egyetlen huncut dolog a mérleg a védőnői szobában. Négy hete ugyebár 61 kilóra taksált, ma pedig csak 59-re, s bár erre szerintem elégséges magyarázat a rajtam lévő ruházat mennyisége, a nyers számok mégis bekerültek kiskönyvembe.
A hasméretem nem nőtt olyan drámaian, hogy érdemes legyen beszámolni róla, a blog majdani főszereplője pedig némaságba burkolózott.
Hát így vagyunk most, tudom, soha rosszabbat!
(16 hetes)
Az unalomig tökéletes minden adatom. Nincsen sem hepatitisem, sem luesem, sőt állítólag a lepényt sem kell szuggerálnom, hogy húzodjon feljebb - megteszi majd magától. A rákszűrésem a vérnyomással és a vizeletértékekkel együtt a kiválók padján ül. Már csak az AFP-nek kell csatlakoznia hozzájuk két hét múlva.
Az egyetlen huncut dolog a mérleg a védőnői szobában. Négy hete ugyebár 61 kilóra taksált, ma pedig csak 59-re, s bár erre szerintem elégséges magyarázat a rajtam lévő ruházat mennyisége, a nyers számok mégis bekerültek kiskönyvembe.
A hasméretem nem nőtt olyan drámaian, hogy érdemes legyen beszámolni róla, a blog majdani főszereplője pedig némaságba burkolózott.
Hát így vagyunk most, tudom, soha rosszabbat!
(16 hetes)
2010. május 13., csütörtök
Minennapok így a 12. héten
Ott hagytam abba, hogy a múlt hét végén mozgásba lendültek a dolgok. Egyelőre maradok az SZTK-ban, ahol a következő érdekfeszítő vizsgálatok estek meg velem most már velünk.
Kedden voltam életem első terhesgondozásán. A magam részéről benne lennék, hogy ez egyúttal az utolsó is legyen, noha birkatürelemmel viseltem minden fontoskodást. Először is, mire van idomítva egy átlag magyar nő egy rendelőben, egy csukott ajtó mögötti időponttal? Bingó, hogy vár! Vártam, vártam, vártam, aztán leszúrtak, hogy miért nem mentem be. Utána leszúrtak, hogy miért nincs vizeletvizsgálatos papírom. (Hö? Honnan lenne?) Aztán megkaptam a papírt, átültem a labor elé, ahol viszont már nem tilosban, hanem az elvárásoknak megfelelően vártam és vártam, majd egy olyan vécé felett, amibe szerencsére nem kellett frissen pisilnem, áttöltöttem a reggel óta magammal hurcolt vizeletemet egy műanyagpohárba. Miközben az eredményemre vártam és újfent vártam, azon gondolkoztam, hogy vajon én vagyok-e ilyen érdektelen, hogy totálisan fölöslegesnek tartom már most ezt a sok macerát.
Szerencsére többet már nem kellett várnom, sőt további leszúrást is csak kétszer kaptam a nap folyamán. Először, hogy miért nincs még kész a véreredményem, amit egy hete csináltattam, és a gépben kellett volna lennie, és másodszor, hogy miért vagyok 61 kg, amikor bemondásom alapján 59-ről indultam.*
Szerencsére ekkor már a terhesgondozás második része, az orvosi látogatás kezdődött. Ezeket én alapból imádom, és most már a nőgyógyászom is feltétel nélkül boldog, mert elmondtam neki, hogy visszatértem a magánpraxisokba tett kirándulásaimról. Örömében levett egy rákszűrést, tüntetőleg nem szólt bele, milyen terhesvitamint szedek, és csütörtökre már adott is beutalót a hét fénypontjára, az ultrahangra. Sőt, előkerítette a véreredményemet, és megdícsért, milyen szép kiegyensúlyozott minden értékem. Ezek után igyekszem majd a belgyógyászaton is kitenni magamért.
Na és akkor végre, az ultrahang! Hát iszonyat jó volt! Becsapós, mert már tegnap reggel óta nem izgultam, tudtam, hogy minden rendben lesz, de arra nem számítottam, hogy ennyire feldob majd. Ma reggel a gyermek apjával szinte ünneplőbe öltözve ültünk reggel 7.50-kor a rendelő előtt, hogy 8.15-re be is jussunk oda. Először kicsit meglepődtem, mert megint hüvelyit csináltak, gondoltam, hogy na biztos alig fogok látni valamit, erre kristálytisztán megjelent maga a ded. Előbb aludt, aztán felébredt, nyújtózkodott, forgott, rugdosott, csuklott, tele volt a kis gyomra, és mintegy mellékesen tankönyvi méreteket produkált, úgyhogy tényleg nem tudom, min fogok aggódni a következő hat hétben. Fényképünk most sincsen, először annyira nyomta a show-t, hogy senkinek eszébe sem jutott, aztán megkérdezték, csináljanak-e, de mondtuk, hogy nem katasztrófa, ha nem, legfeljebb, ha valamelyiken ismét jól látszana.
Viszont szonográfusnak lenni tuti jó szakma lehet, a miénk például végig nevetgélt, ilyen vidám munkát szeretnék én is.
8.40-kor vásároltam egy kis kék mintás bodyt, hogy aztán 8.50-re belém hasítson, hogy hiszen kislány!!!, úgyhogy kerítenem kell valahonnan egy 56-os piros plüss melegítőalsót, azzal dögös lenne.
Végül, bár tudom, hogy én már senkit nem érdeklek többé, jelentem, jól vagyok. Szagérzékenységem elmúlt, enni tudok bármit, ami kellően drága, ideértve a cseresznyét, epret, pizzát, de nem a gagyi rendelőset, hanem a finom éttermit, a lazacot, a Rio di Mare tonhalkrémet, de ha nagyon megerőltetem magam, lecsúszik a sós mogyoróvaj is. Végülis mindegy, mi, a lényeg, hogy legalább egy ezres legyen per kilo.
A hasam a fentieknek megfelelően gyarapszik, bár még nem annyira, hogy kitöltse a farmer terhesszoknyámat, és sajnos, igazán semmi nem indokolja, hogy lecseréljem a nyári felsőimet és kánikula-ruháimat. De hát ami késik, az nem múlik, maradjunk ebben.
*Ez úgy nézett ki, hogy mivel évek óta nem mérem magam, első védőnői látogatásomon önkéntesen 58-60 kilóra saccoltam súlyom (tudom, hogy tömegem), így a kiskönyvembe 59 kg került. Ami a valóságban éppúgy lehetett 57, mint 62 mondjuk.
(12+2 hetes)
Kedden voltam életem első terhesgondozásán. A magam részéről benne lennék, hogy ez egyúttal az utolsó is legyen, noha birkatürelemmel viseltem minden fontoskodást. Először is, mire van idomítva egy átlag magyar nő egy rendelőben, egy csukott ajtó mögötti időponttal? Bingó, hogy vár! Vártam, vártam, vártam, aztán leszúrtak, hogy miért nem mentem be. Utána leszúrtak, hogy miért nincs vizeletvizsgálatos papírom. (Hö? Honnan lenne?) Aztán megkaptam a papírt, átültem a labor elé, ahol viszont már nem tilosban, hanem az elvárásoknak megfelelően vártam és vártam, majd egy olyan vécé felett, amibe szerencsére nem kellett frissen pisilnem, áttöltöttem a reggel óta magammal hurcolt vizeletemet egy műanyagpohárba. Miközben az eredményemre vártam és újfent vártam, azon gondolkoztam, hogy vajon én vagyok-e ilyen érdektelen, hogy totálisan fölöslegesnek tartom már most ezt a sok macerát.
Szerencsére többet már nem kellett várnom, sőt további leszúrást is csak kétszer kaptam a nap folyamán. Először, hogy miért nincs még kész a véreredményem, amit egy hete csináltattam, és a gépben kellett volna lennie, és másodszor, hogy miért vagyok 61 kg, amikor bemondásom alapján 59-ről indultam.*
Szerencsére ekkor már a terhesgondozás második része, az orvosi látogatás kezdődött. Ezeket én alapból imádom, és most már a nőgyógyászom is feltétel nélkül boldog, mert elmondtam neki, hogy visszatértem a magánpraxisokba tett kirándulásaimról. Örömében levett egy rákszűrést, tüntetőleg nem szólt bele, milyen terhesvitamint szedek, és csütörtökre már adott is beutalót a hét fénypontjára, az ultrahangra. Sőt, előkerítette a véreredményemet, és megdícsért, milyen szép kiegyensúlyozott minden értékem. Ezek után igyekszem majd a belgyógyászaton is kitenni magamért.
Na és akkor végre, az ultrahang! Hát iszonyat jó volt! Becsapós, mert már tegnap reggel óta nem izgultam, tudtam, hogy minden rendben lesz, de arra nem számítottam, hogy ennyire feldob majd. Ma reggel a gyermek apjával szinte ünneplőbe öltözve ültünk reggel 7.50-kor a rendelő előtt, hogy 8.15-re be is jussunk oda. Először kicsit meglepődtem, mert megint hüvelyit csináltak, gondoltam, hogy na biztos alig fogok látni valamit, erre kristálytisztán megjelent maga a ded. Előbb aludt, aztán felébredt, nyújtózkodott, forgott, rugdosott, csuklott, tele volt a kis gyomra, és mintegy mellékesen tankönyvi méreteket produkált, úgyhogy tényleg nem tudom, min fogok aggódni a következő hat hétben. Fényképünk most sincsen, először annyira nyomta a show-t, hogy senkinek eszébe sem jutott, aztán megkérdezték, csináljanak-e, de mondtuk, hogy nem katasztrófa, ha nem, legfeljebb, ha valamelyiken ismét jól látszana.
Viszont szonográfusnak lenni tuti jó szakma lehet, a miénk például végig nevetgélt, ilyen vidám munkát szeretnék én is.
8.40-kor vásároltam egy kis kék mintás bodyt, hogy aztán 8.50-re belém hasítson, hogy hiszen kislány!!!, úgyhogy kerítenem kell valahonnan egy 56-os piros plüss melegítőalsót, azzal dögös lenne.
Végül, bár tudom, hogy én már senkit nem érdeklek többé, jelentem, jól vagyok. Szagérzékenységem elmúlt, enni tudok bármit, ami kellően drága, ideértve a cseresznyét, epret, pizzát, de nem a gagyi rendelőset, hanem a finom éttermit, a lazacot, a Rio di Mare tonhalkrémet, de ha nagyon megerőltetem magam, lecsúszik a sós mogyoróvaj is. Végülis mindegy, mi, a lényeg, hogy legalább egy ezres legyen per kilo.
A hasam a fentieknek megfelelően gyarapszik, bár még nem annyira, hogy kitöltse a farmer terhesszoknyámat, és sajnos, igazán semmi nem indokolja, hogy lecseréljem a nyári felsőimet és kánikula-ruháimat. De hát ami késik, az nem múlik, maradjunk ebben.
*Ez úgy nézett ki, hogy mivel évek óta nem mérem magam, első védőnői látogatásomon önkéntesen 58-60 kilóra saccoltam súlyom (tudom, hogy tömegem), így a kiskönyvembe 59 kg került. Ami a valóságban éppúgy lehetett 57, mint 62 mondjuk.
(12+2 hetes)
2010. május 7., péntek
Védőnő Update
Szerda koradélelőtt épp túl voltam első megsértődésemen, a macska az első kiadós hányásán, F. pedig az első kiborulásán és villámtakarításán. Idilli a kép, én a net előtt duzzogtam, feldúlt párom a ház előtt dohányzott*, a macska a vetetlen ágyban pihent, mikor megcsördült a mobilom.
-Hahó, szia, ugye nem zavarlak? Mikor dolgozol ma?
-... (itt leesett, hogy ez a védőnő) Hát öööö... egyre megyek be.
-Jaj de jó, akkor felugrom délelőtt, otthon leszel?
-Igen, persze, itthon, csak öööö... Megyek majd el!!!
-Akkor húsz percen belül ott vagyok, szióka!
Szerintetek? A fennmaradó 18 perc elég volt arra, hogy lezuhanyozzak, felöltözzek, átöltöztessem kétszer F.-t, aki közben beágyazott, nagyjából ellomolt, ám a babás könyveket gondosan elölhagyta, hámozott egy narancsot, hogy kellemes és otthonos szag legyen, illetve az orrom alá dörgölje, hogy ő bezzeg elvégezte előző nap a takarítás ráeső részét. A macskának csak annyi dolga volt, hogy kikészítse minden félperzsa csáberejét.
Ezután már csak félórát malmoztunk, mikor végre megérkezett. Látszott rajta a megrökönyödés, hogy váratlan látogatás alkalmával milyen harmonikus kis családot talál**, elolvadt a macskától, mentegetőzött, hogy neki sajnos ezzel jár a munkája, elmondta, hogy egyek sokszor keveset, és ezzel mindannyian túl is estünk a négy alkalomból az elsőn.
Szóval most a legfontosabb feladatunk, hogy értesítsük Zsoltiékat, aki F. munkatársa, és a szomszéd utcában laknak, és a barátnője mögöttem jár négy héttel, hogy az első védőnői látogatás a T+2-ik napon várható, ahol T= első terhestanácsadás időpontja.
*Tudom, hogy gáz, neki mondjátok. Leszokóban van.
**Hát igen, én művem.
-Hahó, szia, ugye nem zavarlak? Mikor dolgozol ma?
-... (itt leesett, hogy ez a védőnő) Hát öööö... egyre megyek be.
-Jaj de jó, akkor felugrom délelőtt, otthon leszel?
-Igen, persze, itthon, csak öööö... Megyek majd el!!!
-Akkor húsz percen belül ott vagyok, szióka!
Szerintetek? A fennmaradó 18 perc elég volt arra, hogy lezuhanyozzak, felöltözzek, átöltöztessem kétszer F.-t, aki közben beágyazott, nagyjából ellomolt, ám a babás könyveket gondosan elölhagyta, hámozott egy narancsot, hogy kellemes és otthonos szag legyen, illetve az orrom alá dörgölje, hogy ő bezzeg elvégezte előző nap a takarítás ráeső részét. A macskának csak annyi dolga volt, hogy kikészítse minden félperzsa csáberejét.
Ezután már csak félórát malmoztunk, mikor végre megérkezett. Látszott rajta a megrökönyödés, hogy váratlan látogatás alkalmával milyen harmonikus kis családot talál**, elolvadt a macskától, mentegetőzött, hogy neki sajnos ezzel jár a munkája, elmondta, hogy egyek sokszor keveset, és ezzel mindannyian túl is estünk a négy alkalomból az elsőn.
Szóval most a legfontosabb feladatunk, hogy értesítsük Zsoltiékat, aki F. munkatársa, és a szomszéd utcában laknak, és a barátnője mögöttem jár négy héttel, hogy az első védőnői látogatás a T+2-ik napon várható, ahol T= első terhestanácsadás időpontja.
*Tudom, hogy gáz, neki mondjátok. Leszokóban van.
**Hát igen, én művem.
2010. május 4., kedd
Tisztul a kép
És végül tegnap, 10+6 hetesen megejtettem első védőnői találkámat. Mivel alaposan utánaolvastam a témának, annyit tudtam, hogy hosszas beszélgetésre kell felkészülnöm, ezért reggel nyolcra kértem időpontot, hogy délre biztosan beérjek dolgozni. Persze 40 perc alatt végeztünk.
Először felvette a személyes adataimat, a lehető legbővebben értelmezve, ideértve pédául, hogy mi a gyerek apjának a foglalkozása, illetve milyen módon és hány perc alatt jutok el a munkahelyemre. Aztán áttértünk kedvenc terepemre, a betegségre. Első körben csúnyán csúfot vallottam, mert egyedül a bárányhimlőben voltam bizos a gyermekkori fertőzéseim közül.* Szerencsére a felnőttkori problémákkal viszont túlmentünk a rubrikán, igaz, készültem, és kis cetlire írtam magamnak mindent, felfázásoktól a darázscsípési iránti érzékenységgel bezárólag. És akkor legyetek Ti az elsők, akik vadonatúj szerzeményemet megismeritek: nagyon érik egy poszt a terhességi diabéteszről!
Ezután kaptam egy útmutatót a terhesség alatti gondozásról, és így papíron nem is tűnik olyan rettentő soknak a vizsgálatok száma. Amit sokkallok, az a négy védőnői látogatás meg a szülés előtt, mert mégis mihez fogunk itt egymással kezdeni? Plusz már látom magam előtt a négy alkalom előestéjét, amikor F. fogkefével és ecettel súrolja a mosógép csatlakozója mögötti területet, én pedig próbálok a macskáról minél több szőrt lekefélni.
Rutinosan a védőnő utáni napra, tehát mára ütemeztem a vérvételt is, így igaz, hogy nem ehettem felkelés után (de ittam, mert azt úgysem tudja meg senki), viszont legalább pisit nem kellett cipelnem, mert az nem kell még. Maga az aktus várakozással együtt tíz perc alatt lezajlott, amit nem hittem volna, mikor megpillantottam a két nagyon nagy, és a négy kicsit kevésbé nagy kémcsövet. Hát hiába no, profi vagyok.
A nap lezárásaként átvettem a vateráról rendelt ELSŐ kismama-sortomat, amit nem kismamaként is lehet hordani (na miben megyek hétvégén piknikezni?) és a Mit egyen a baba? illetve a Suttogó titkai II., avagy a kisgyermek nevelése című könyveket**. A büszke apa szerint egyszerűen azért nem estem teherbe hamarabb, mert nyolc hónap túlságosan kevés lett volna, hogy az újszülött-indulókészletet fejben és fizikálisan összeállítsam, és hát igen, továbbra sem akarok lemaradni.
*Védőnő: Mumpsz?
Én: Amikor bedagad kétoldalt?
Védőnő: Igen, az lesz az.
Én: Sajnos nem, pedig olyat nagyon szerettem volna.
**A Suttogó I., ami a csecsemőkorról szól, már rég megvan.
Először felvette a személyes adataimat, a lehető legbővebben értelmezve, ideértve pédául, hogy mi a gyerek apjának a foglalkozása, illetve milyen módon és hány perc alatt jutok el a munkahelyemre. Aztán áttértünk kedvenc terepemre, a betegségre. Első körben csúnyán csúfot vallottam, mert egyedül a bárányhimlőben voltam bizos a gyermekkori fertőzéseim közül.* Szerencsére a felnőttkori problémákkal viszont túlmentünk a rubrikán, igaz, készültem, és kis cetlire írtam magamnak mindent, felfázásoktól a darázscsípési iránti érzékenységgel bezárólag. És akkor legyetek Ti az elsők, akik vadonatúj szerzeményemet megismeritek: nagyon érik egy poszt a terhességi diabéteszről!
Ezután kaptam egy útmutatót a terhesség alatti gondozásról, és így papíron nem is tűnik olyan rettentő soknak a vizsgálatok száma. Amit sokkallok, az a négy védőnői látogatás meg a szülés előtt, mert mégis mihez fogunk itt egymással kezdeni? Plusz már látom magam előtt a négy alkalom előestéjét, amikor F. fogkefével és ecettel súrolja a mosógép csatlakozója mögötti területet, én pedig próbálok a macskáról minél több szőrt lekefélni.
Rutinosan a védőnő utáni napra, tehát mára ütemeztem a vérvételt is, így igaz, hogy nem ehettem felkelés után (de ittam, mert azt úgysem tudja meg senki), viszont legalább pisit nem kellett cipelnem, mert az nem kell még. Maga az aktus várakozással együtt tíz perc alatt lezajlott, amit nem hittem volna, mikor megpillantottam a két nagyon nagy, és a négy kicsit kevésbé nagy kémcsövet. Hát hiába no, profi vagyok.
A nap lezárásaként átvettem a vateráról rendelt ELSŐ kismama-sortomat, amit nem kismamaként is lehet hordani (na miben megyek hétvégén piknikezni?) és a Mit egyen a baba? illetve a Suttogó titkai II., avagy a kisgyermek nevelése című könyveket**. A büszke apa szerint egyszerűen azért nem estem teherbe hamarabb, mert nyolc hónap túlságosan kevés lett volna, hogy az újszülött-indulókészletet fejben és fizikálisan összeállítsam, és hát igen, továbbra sem akarok lemaradni.
*Védőnő: Mumpsz?
Én: Amikor bedagad kétoldalt?
Védőnő: Igen, az lesz az.
Én: Sajnos nem, pedig olyat nagyon szerettem volna.
**A Suttogó I., ami a csecsemőkorról szól, már rég megvan.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)